Olvasóink értékelése: / 8
ElégtelenKitűnő 

Az alábbi írás még véletlenül sem irányul azok ellen, akik vegyes házasságból származnak. Ellenkezőleg: a vegyes házasságban született nemzettársainkat, akik a magyarságukra legnagyobb értékként tekintenek, és ezzel összhangban élnek és cselekszenek, a lehető legnagyobb elismerés illeti meg. Sajnos közülük nagyon sokan komoly megpróbáltatásokát kell, hogy kiálljanak a nemzeti hovatartozásuk, elkötelezettségük miatt. A vegyes szülők, vegyes rokonság és gyakran az etnikailag vegyes környezet, vegyes társadalmi milliő enyhén szólva nem könnyíti meg a nemzeti identitásuk megőrzését.

Azokban az etnikailag vegyes családokban, amelyekben az egyik szülő minden tekintetben (nemzetiben is) dominál, persze kisebb a probléma, hiszen a gyermek nagy valószínűség szerint (bár nem feltétlenül) az "uralkodó" szülő nemzeti hovatartozásával azonosul. Ezzel szemben, ha mindkét szülő kb. azonos mértékben ragaszkodik a saját fajtájához, s úgymond csak megtűri a másik fél etnikai gyökereit, a gyermeknél akár súlyos identitászavar és hiányérzet keletkezhet, amely hosszabb távon boldogtalanná teheti. Ha pedig a gyermek szíve előbb-utóbb pl. magyarul kezd el dobogni, és ezt ki is mutatja, a más nemzethez tartozó szülő, rokonok nemtetszését, feháborodását, rosszabb esetben pedig akár a kitagadást is eredményezheti.

A pozitív kivételek ellenére, a vegyes házasságok sok bonyodalommal járhatnak, különböző veszélyeket, bizonytalanságokat hordozhatnak magukban, s akár megpecsételhetik az azokból származó gyermekek sorsát.

Nyilván sokak szerint erővel nem kell és nem is lehet senkit lebeszélni a vegyes házasság megkötéséről, de szerintem - ha csak egy mód van rá - jobb, ha ilyen házasságok nem jönnek létre. Ez főleg a történelmi Magyarország élszakított területein élő magyarokra vonatkozik. Nem egészséges, ha az ottani magyarok túlságosan keverednek a barbár megszálló népekkel. Mint már utaltam rá, fényes kivételt képeznek azok az esetek, amikor a magyar fél úgymond "beleveri" házastársába a magyarságát, illetve hát finoman, ám hatékonyan átneveli (élete) párját, aki úgyszólván etnikailag átváltozik, azonosul a magyarsággal. Ilyen példák léteznek, főleg (vagy szinte kizárólag) abban az esetben, ha a férj magyar.

Délvidéken megfigyelhető, hogy a rác (esetleg montenegrói) férj, márcsak a patriarchális neveltetése és persze a cudar mentalitása következtében sok esetben ráerőszakolja magyar feleségére a szerbségét. (Nem csoda, hogy egyre több a magyar származású nő a Demokrata Párt, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga és más szerb pártok tagsága, sőt vezetősége között).

Sajnos a Vajdasági Magyar Szövetség nemzetromboló tevékenysége, a mulitkulturalizmus és az úgynevezett tolerancia töretlen népszerűsítése fokozza a magyar és a szerb fiatalok keveredését és végső soron a végyes házasságok számának növelését. Mondani sem kell, hogy ezzel mekkora kárt okoznak a magyar nemzeti öntudat megőrzésének és ápolásának.

Különösen visszatetsző és undorító  a magyar lányok "feltálalása" a szerbeknek, ami például az Egeresi Sándor VMSZ-es csúcskáder által szervezett topolyai toleranciatáborra jellemző.

Ugyanakkor szerintem abban nincs semmi rossz, ha egy magyar férfi olykor lefektet egy rác lányt (soha sem jön rosszul egy szerb trófea), de legjobb persze ha nem létesít vele tartósabb kapcsolatot (hacsak nem kifejezetten követő típusú, a magyarságot egyértelműen elfogadó és tisztelő nőről van szó). Lehet, hogy mindez túl ridegen hangzik, de aligha vonható kétségbe a fenti állítások tényszerűsége.

A délvidéki magyarság megmaradása, lélekszámának megőrzése nagy mértékben függ attól, sikerül-e megóvni magyar lányainkat a rác fiatalemberektől. Sajnos a VMSZ és intézményei (pl. a Magyar Nemzeti Tanács) egyik fő célként az itteni magyarság szerb nyelvtudásának tökéletesítését tűzte ki, miközben persze eszébe sem jut követelni, hogy a rácok, főleg Észak-Bácskában (a zömében magyarlakta városokban és falvakban) legalább alapszinten megtunaljanak magyarul (mert az ugyebár a területi autonómia fontos eleme lenne, amit a VMSZ véletlenül sem akar).

Részben egyetérthetünk azzal, hogy nem árt, ha fiataljaink jobban beszélnek szerbül, de ha a másik fél még csak érdeklődést sem mutat a mi nyelvünk iránt (vagy egyenesen rühelli azt), vajon miért is kellene nekünk hibátlanul kommunikálni rácul? Azért, hogy lányaink pl. a diszkóban folyékonyan tudjanak értekezni rác pasikkal, s ezáltal már az ismeretségük elején lingvisztikailag hátrányos (függő) helyzetbe kerüljenek a szerb udvarlóktól? Ugye tetszik érteni, miért hátrányos az említett esetben a színvonalas szerb nyelvtudás? Ha a magyar lány kiválóan beszél rácul, a szerb pasi pedig egy "sziát" sem nyögne ki magyarul, és kapcsolatot létesítenek, egyertelművé válik, hogy a lány alkalmazkodik, vagyis alárendeli magát egy idegen nyelvnek, egy idegen kultúrának és egy idegen nemzetnek. Félő, hogy attól a pillanattól kezdve, ez a lány végleg elveszett a magyarság számára.

Ha nekem lánygyermekem lenne, minden tőlem telhetőt megtennék, hogy felvilágosítsam az etnikai keveredés veszélyeiről és ártalmairól, ha pedig megtudnám, hogy mégis túlzottan barátkozik szerbekkel, ne adj Isten, randizik valamelyik ráccal, nemes egyszerűséggel felpofoznám, "kijárási tilalmat" alkalmaznék és egyéb pedagógiai módszerekkel bírnám jobb belátásra.

Egy igazi délvidéki magyar érdekvédelmi szervezet mindent elkövetne, hogy csökkentse a vegyes (magyar-szerb) házasságok gyakoriságát.

A gyakorlatban bizonyítottan szörnyű rác mentalitáshoz nyilván hozzájárult az is, hogy ötszáz évig nem tudtak szabadulni a török megszállástól. A szerbek és a törökök keveredésének eredményei ma nagyon is szembeötlőek. Felvetődik a jogos kérdés, léteznek-e egyáltalán szerbek, vagy pedig higított törökök mellett élünk.

Tragikus lenne, ha a délvidéki magyarság beolvadna egy ilyen barbár népségbe.

Rácz Zoltán