1. Koszovói cigányok betelepítése
Ez a veszély már jó ideje fennáll, de a jelek szerint ettől az évtől tovább fokozódik. A Kelebia felé vezető Halasi úton épült szabadkai dszámi az első pillanattól kezdve gyanús volt, hiszen a Szabadkán élő muzulmánok számát mindössze 600-ra becslik. Egy részük nem hithű, sokan pedig otthon szeretnek imádkozni, amit onnan tudok, hogy a mai dzsámi helyén levő egykori háromszobás imaházban az elmúlt két évtizedben alig fordultak meg muzulmán hívők. Legfeljebb pár nagyobb ünnep alkalmával mintegy tizen, max. huszan tévedtek be egy-egy szerény szertartás erejéig.
Ennek ellenére, a szabadkai dzsámi létesítésének ötlete még a kilencvenes években megfogant. Kinek állhatott érdekében a mecset létrehozása a magyar Szabadkán? Elsősorban két embernek. Az egyik Fetis Kurdali, minden hájjal és baklávészafttal megkent egykori cukrász, aki a szabadkai iszlám közösség elnöki posztjáig vitte. A dzsámi ugyanis a muzulmán világ szemében növeli a szabadkai iszlám közösség súlyát, aminek következtében Kurdaliék pl. Törökországból és Szaúd-Arábiából máris rengeteg pénzt zsebelhettek be.
Fetisen kívül Kasza József, aki a milosevicsi kilencvenes években Szabadka polgármestere és a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke volt (ma a VMSZ tiszteletbeli elnöke) is mindent megtett az említett cél érdekében, tehát úgymond ők ketten rakták le az objektum alapjait. Kasza többet küzdött a mecsetért, mint az itteni magyarság autonómiájáért (pontosabban: ez utóbbiért a füle botját sem mozdította). Kurdali meg is ragad minden alkalmat, hogy agyondicsérje Kaszát. No, de vajon mi lehetett Kasza motivációja ebben a titokzatos üzletben? Azonkívül, hogy Kurdali minden valószínűség szerint egyszer-kétszer megnyitotta Szézámot a testes magyar Ali Baba előtt, az aranyláz más forrásokból is csillapítható volt.
Emlékezzünk csak: Kasza polgármestersége előtt Szabadkán mintegy 11 ezer szerb élt, azóta pedig (hivatalosan) 34 ezren “szépítik” a hétköznapjainkat. Az úgynevezett menekültek erőszakos betelepítesét a kilencvenes években nyilván nem lett volna egyszerű teljesen megakadályozni, de mindenképpen lehetett volna küzdeni ellene. Nem tudok róla, hogy Kasza akár egy szóval is tiltakozott volna a horvátországi, boszniai és koszovói rácok tömeges betódulása ellen. Sőt… Semmi kétség, hogy a szolgalelkűségének köszönheti azt, hogy az egész milosevicsi érát polgármesteri székben tölthette, miközben mérhetetlenül nőtt a vagyona. Kasza rácbarát “menekültpolitikájának” egyik “apró” következménye, hogy Szabadkának ma koszovói szerb polgármestere van. Logikus, hogy mindezért a szerb állam busásan megjutalmazta Kaszát.
Alaposan feltételezhető, hogy a dzsámi kiépítésének előkészítését és befejezését a koszovói szerbek és főleg cigányok (bár a kettő között nem túl könnyű különbséget tenni) újabb betelepítési hullámának szándéka vezérelhette. Egyelőre nem tudni, beindult-e, és milyen intenzitással a koszovói menekültek “elszállásolása” a szabadkai dzsámiban. Ami minden átlagos intelligenciával rendelkező egyen számára igencsak szembeötlő: a dzsámi a Halasi úton épült, tehát zömében magyarlakta városrészen, és még véletlenül sem például a hírhedt szerb Prozivkán. Mindössze kétszáz méterre a dszámitól található a Széchenyi István Általános Iskola, amely a diákok és tanárok összetételének tekintetében a legmagyarabb oktatási intézmény Szabadkán. Az ott dolgozó tanárok elmondása szerint az utóbbi hónapokban – főleg amióta a VMSZ leváltotta az iskola magyar jellegéhez ragaszkodó igazgatóját és egy befolyásolható kádert ültetett a foteljébe – vészesen növekszik a cigány diákok száma. Az új cigók persze roppant agresszívek és kezelhetetlenek, szinte őrületbe kergetik a tanárokat.
A fentiek tükrében mindenki levonhatja a következtetést mennyire véletlen, hogy Szabadkán, ráadásul annak tiszta magyar részén dszámi épült, majd pár hónapra rá az ottani iskolában drasztikusan megugrott a színes “tanulók” száma.
Ennek így nem lesz jó vége.
+++++
2. A délvidéki magyarság folyamatos butítása
A VMSZ az elmúlt tizenöt évben tudatosan és elég sikeresen butította a délvidéki magyarságot. Az itteni magyarok egy rétege, főleg a HVIM és a nemrég alakult Magyar Remény Mozgalom tagjai és szimpatizánsai, de nem csak ők, hanem a felvilágosultabb és a saját fejükkel gondolkodó polgárok egy része is, ellenállónak bizonyult a VMSZ agymosási kísérleteivel szemben. Ugyanakkor sajnos elég sokan – közöttük okosnak és tehetségesnek tűnő nemzettársaink is – végül beadták a derekukat. A biztonságosabb egzisztencia és a stresszmentesebb(nek hitt) élet érdekében bevették, vagy bevetették magukkal, hogy annak, amit a VMSZ terjeszt és művel, nincs alternatívája. A VMSZ-es vezetőség pedig jó ideig elégedetten dörzsölte a markát, hiszen sok délvidéki magyart sikerült úgyszólván zombi, majom, gyomnövény, vagy amőba szintjére zülleszteni. Az ilyen magyarok pedig nem jelentenek veszélyt a VMSZ hatalmára (és pénzügyi birodalmára) – gondolták ők. Ezt a hülyítési folyamatot a szerb és a magyar kormány egyaránt anyagilag támogatta, hiszen az senkinek sem jó, ha a délvidéki magyar elkezd gondolkozni. A fiataloknak tálalt igénytelen, sőt romboló hatású szórakozási tartalmaktól (multikulti táborok, vadliberális fesztiválok, koncertek, Képes Ifjúság nevű gagyi folyóirat stb.) kezdve, az ifjúsági pártiskolákon, agyzabáló politikai tanfolyamokon keresztül, a semmitmondó alternatív színházakig, feminista fórumokig és persze a “modern”, globalista világot népszerűsítő komplett délvidéki magyar médiáig – mind-mind a nemzeti érzelmek kiírtását szolgálja. Elég megemlíteni Lovas Ildikót, a kártékonyság délvidéki jelképét, aki még nemrég a szabadkai önkormányzat kulturális tárcájának vezetője volt. Ő írta alá a legendás színházépület értelmetlen lerombolásáról szóló határozatot és ő ellenezte hevesen a Turul-szobor felállítását Szabadka központjában (amit László Gyula, a Magyar Remény Mozgalom mostani tartományi képviselője kezdeményezett annakidején), noha a szerbek Dusán cár és Jovan Nenad haramia szobrának kiépítése fejében ezt talán engedélyezték volna. Lovast a rác szobrok nem zavarták, a Turul igen.
A délvidéki magyarság (egy részének) szellemi és nemzeti leépülését a VMSZ-en kívül, persze az itt is fogható csonkaországi TV csatornák sem igyekeztek megállítani – nagyon enhyén fogalmazva. A TV2 és az RTL Klub gusztustalan “szórakoztató” baromságai és az általuk sugárzott hatodrangú amcsi filmek, továbbá az M1 és az M2 öklendezést és hányást kiváltó, egykori MSZMP-sek által szerkesztett műsorszámok nem segítették a délvidéki magyarok kulturális felemelkedését (sem). Sajnos, a Duna TV sem bizonyult sokkal hasznosabbnak a meglehetősen unalmas, elavult koncepciójával. Arról nem is beszélve, hogy a Dunának dolgozó délvidéki firkászok túlnyomó részt véres VMSZ-esek, akik gyakran elferdített képet nyújtanak az itteni állapotokról.
A VMSZ-nek végül kicsit visszanyalt az a bizonyos fagyi, mert az általuk több mint tizenöt éve agyzsugorított magyarok – ha az eszüket sokan el is veszítették, de az életösztönüket nem – megérezve, hogy a VMSZ aligha segít rajtuk, újabb végzetes és megbocsájthatatlan hibába estek: a hazug és romlott rác “demokrata” tömbhöz tartozó pártoknak dobták oda a voksukat. Ugyanakkor az itt élő magyarok másik jelentős része teljesen elfásult, egyfajta politikai autizmusba sodródott, és egyszerűen nem vett részt a választásokon. Ily módon megcsappant ugyan a VMSZ szavazóbázisa, de még mindig nem eléggé.
A másik gondbaejtő jelenség a felvilágosultabb magyarok egy részének túlzott óvatossága, vagy mondjam inkább: gyávasága. Ismerek olyan egyéneket, akik pl. falják a Kuruc.infót és a kocsmában nagy élvezettel mesélnek az ott megjelent írásokról. Vona Gábor szabadkai előadására viszont nem mertek eljönni, mert féltették az állásukat (?!). Ők a sörmagyarok. (Azt hiszem, ezt a kifejezést először a megboldogult Rózsa-Florestól hallottam.)
Akárhogy is, azoknak, aki a lelkük teljes elvesztésétől talán még megmenthető nemzettársainkat vissza akarják rángatni az erkölcsi-szellemi szakadék széléről, piszokul nehéz dolga lesz. A Magyar Remény Mozgalomnak bármennyire is jó a programja, bármennyire is fiatal, lendületes és volt komcsiktól mentes, és bármennyire is (talán) többet ér, mint az összes többi délvidéki magyar part egybevéve, ebben az embertelen küzdelemben a Jobbik támogatása nélkül alig(ha) van esélye. Fel kellene világosítani, fel kellene rázni az itteni magyarságot (már akit még egyáltalán lehet) és konkrét megoldásokat kellene produkálni. Márpedig nem biztos, hogy erre az MRM egyedül képes. Egyes MRM-es vezetők ugyan azt gondolják, hogy ez harc akár a Jobbik nélkül is megvívható, de én nem látom hogyan. A VMSZ-t a Fidesz és az MSZP egyaránt politikailag maximálisan támogatja, mi több, eszeveszetten tömi pénzzel. Még a politikai értelemben teljesen impotens és az itteni magyarság számára haszontalan Ágoston és Rácz Szabó asztalára is innen-onnan szépen hullanak a morzsák.
Az MRM-nek óriási szüksége van a Jobbik segítségére: eleinte erkölcsi-politikai együttműködésről lenne szó, ami pl. abból (is) állna, hogy az MRM és a Jobbik vezetői olykor közösen (minél gyakrabban, annál jobb) járnák a délvidéki településeket és öntenének lelket az ottani polgárokba, új távlatokat nyitva előttük. A későbbiekben pedig a Jobbik szigorúan ellenőrzött, célszerű anyagi támogatással járulna hozzá akár közös, akár csak MRM-es rendezvények, akciók, megmozdulások lebonyolításához.
Ha rövid időn belül nem kerül sor egy ilyen együttműködésre, szerintem a délvidéki magyarság elveszik. Elfogy, beolvad, teljesen meghülyül, vagy egzisztenciálisan tönkremegy, megbetegszik, és ha “szerencséje” van, gyorsan távozik erről a világról, amely egyébként is szinte teljesen kilökte magából.    
(Védvonal.info)

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

E-mail cím (kötelező)

Weblap

Kérek értesítést a következő hozzászólásokról

Frissítés

Küldés (Ctrl+Enter)

Mégse