Topolyán, ahol minden évben a délvidéki magyar adófizető polgárok pénzén (is) toleranciátobornak nevezett drogtanyát és orgiatelepet nyitnak a kiskorúak számára, azzal a céllal, hogy egybemossák a szerb és a magyar fiatalokat, vagyis felgyorsítsák a magyarság szerbségbe való beolvasztását, rác soviniszta falfirka látott napvilágot. A város központjában, a rácok szokásukhoz híven, hatalmas betűkkel fejezték ki óhajukat, hogy mi magyarok haljunk meg, mert „ez az ő földjük”.
Egeresi Sándor, a Vajdasági Képviselőház elnöke és az egyik legfesletebb VMSZ-es (aki pályafutása során hat politikai pártot váltott) a falfirka kapcsán „szörnyűlködésének” adott hangot. Emlékeztetőül, Egeresi a topolyai toleranciatábor egyik alapítója és legnagyobb népszerűsítője, aki minden nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy a tábor a többségi nemzet (szerinte a szerbek) és a kisebbségek (szerinte ide tartoznak a magyarok, noha pl. Topolyán is többséget képeznek) kölcsönös megértését és békés együttélését szolgálja. Nos, láttuk, hogy ez mennyire felel meg az igazságnak.
Naiv az, aki esetleg azt gondolná, Egeresi a történtek után a toleranciatábor helyett talán majd egy, a magyar öntudatot erősítő táborra próbál pénzt kiharcolni, valamint a pártjával együtt a polgárőrség létrehozásáért száll síkra. Nem, nem. Ehelyett Egeresi szerint még gyakoribb és még nagyobb toleranciatáborokra van szükség. A szerbek pedig vigyorogva bólogatnak és bankókat nyomnak a hűséges rácvédő multikulti Sándor mély zsebébe.

---

 

A Vajdasági Képviselőház (elnöke a VMSZ-es Egeresi Sándor) támogatásával megjelent egy többkötetes kiadvány, amely Az igazság útján cinikus címet viseli, alcíme pedig: Vajdaság lakosságának áldozatai 1941.–1948. A kiadvány a képviselőház ún. tényfeltáró bizottsága kutatásainak eredményeit tartalmazza. Sajnos egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar áldozatok csak a hetedik kötetben kaptak helyet. A rácok és az áruló magyarok azonban önmagukat is alulmúlták az áldozatok számának tekintetében. A tényfeltúró bizottság (sajnos egyelőre nem tudni kik voltak a tagjai, és hány magyar akadt közöttük) adatai szerint ugyanis Délvidéken az említett időszakban 83 881 ártatlan civil áldozatot végeztek ki, köztük mindössze 4 624 magyart! A tényfeltúrók vérlázító kiadványukban azt állítják, az áldozatok fele szerb volt. Zsidókból is találtak 15 ezret (csak tudnám, ez hogy sikerült nekik). A bizottság valamilyen űrlapok segítségével végezte az adatgyűjtést, de ezeket Délvidéken nagyon kevesen töltötték ki és juttatták vissza a címzetthez. A bizottság tagjai állítólag levéltárakban is megfordultak. Nyolc évig „dolgoztak” a történelmet teljesen elferdítő és a délvidéki magyar áldozatokat és hozzátartozóikat gyalázó gyűjteményükön. A kiadványt lefordítják angol nyelvre és szétküldik számos országba. A világ tehát még „egy kis” történelemhamisításban részesülhet. A bizonyítottan 40 ezer (de vélhetően 60 ezer) ártatlan délvidéki magyar áldozatot ezzel a kiadvánnyal másodszor is kivégezték. A szerzők, vagyis az említett bizottság tagjai szerintem minden további nélkül üldözendő háborús bűnösöknek tekinthetők. Nem véletlen, hogy a kiadvány tíz(?!) példányban jelent meg, vagyis az átlagpolgár nem férhet hozzá. Nyilvánvaló tehát, hogy a külföld számára készült, hadd lássa mindenki „a szegény ártatlan szerbekből és zsidókból milyen sokan, a náci magyarokból pedig milyen kevesen haltak meg Délvidéken 1941. és 1948. között”.
Érdekes megfigyelni, hogyan reagáltak azok az itteni magyarok, akik látták az említett gyalázatos kiadványt (ilyen vagy olyan formában a szerb hatalomhoz tartozó egyénekről van szó, akiket meghívtak a könyvbemutatóra). Nyilatkozataikból az derül ki, hogy „kellemetlenül meglepődtek” a feltüntetett magyar áldozatok számának láttán, de egyvalamiben egyetertettek: „nagy dolog, hogy ezekről az áldozatokról egyáltalán lehet beszélni, nemzetiségtől függetlenül”. Nem értem, mi ebben a nagy dolog. Én tíz évvel ezelőtt is beszéltem erről a szerbekkel. Más kérdés, hogy közülük kevesen ismerik be bűneiket, a tények, írásos bízonyítékok súlya alatt sem változtatnak véleményükön, hiszen ők szó szerint mennyei népnek tekintik magukat. Az viszont nem igaz, hogy erről a témáról nem lehet velük beszélni. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a rácbarát VMSZ és csatlosai nem tartották „politikailag bölcs húzásnak”, hogy ezzel hergeljék szerb pajtásaikat, szövetségeseiket és üzlettársaikat. Az 1944/45-ös partizán vérengzéseket legfeljebb csak akkor hozzák fel, amikor épp a magyar voksokra van szükségük (tehát átlagosan négyévente).  
Teleki Júlia VMSZ-es káder, akinek édesapját Tito partizánjai végezték ki, azon ritka párttagok közé tartozik, akik behatóbban foglalkoztak ezzel a témával. Három kötetben gyűjtötte össze a vérengzés csúrogi áldozatainak nevét. A Tartományi Képviselőház által megrendelt és pénzelt hazug kiadványban azonban ezeknek csak kis töredékét találta meg. Logikus lett volna, hogy rettentően felháborodjon, ám ehelyett a következőt nyilatkozta az egyik délvidéki médiumnak: „Nekem nem az a fontos, hogy számokkal dobálózzunk, hanem hogy ismerjék el: igenis megtörténtek a magyarok elleni atrocitások és nagyon-nagyon sok ártatlan magyart végeztek ki. Ha a mindenkori kormányunk azt mondaná, hogy igenis a szerb partizánok nagyon-nagyon sok ártatlan magyart kivégeztek, nem kutatnék tovább és nem érdekelne, hogy kinek mennyi áldozata volt. Az atrocitások tényét azonban a kormányunk ki kell, hogy mondja. Mindaddig, amíg a magyar kormány ezt nem követeli, a kormányunk részéről ez nem fog megtörténni”. (az idézet vége)
Teleki néni „kormányunknak”, sőt „mindenkori kormányunknak” nevezi a rác kormányt. És nem fontos neki, hogy „számokkal dobálózzon”. Akkor meg mi a fenének tetszett kutatómunkát végezni ebben a fájdalmas témakörben? Azt mondja, elég neki, hogy a szerb kormány elismerje az atrocitások tényét, abban az esetben ő már nem kutatna tovább, és nem érdekelné kinek mennyi áldozata volt. Pedig nagyon is érdekelhetné. Amiről mi tudunk: az ún. „hideg napok”, vagyis az újvidéki razzia során a magyar katonák háromezer lakost – zömében zsidót és cigányt, s mindössze 300-400 szerbet végeztek ki (nyilván nem minden ok nélkül). Az 1944/45-ös megtorlás eredménye: a rác partizánok által legkevesebb 40 ezer, de valószínűleg 60 ezer lemészárolt ártatlan délvidéki magyar. Ilyen arányok mellett, talán mégis érdemes lenne „számokkal dobálózni”. Ön nem így látja, Telekiné? Ja, hogy a VMSZ-től mas utasítást kapott? Így már érthető.
Egeresi Sándornak (VMSZ-es csúcskáder), a Tartományi Képviselőház elnökének nagyapját 1944-ben szintén rác partizánok végezték ki, ám az ő neve sem szerepel a nyolc éven át készült kiadványban. Egeresi erre csak annyit mondott, hogy „az áldozatok megérdemelnék a méltóságot és a végtisztességet”. Szegény nagyapja egyfolytában forog a sírjában, hiszen az unokája annak a Tartományi Képviselőháznak az elnöke, amely finanszírozta a délvidéki tragédiát lekicsinyítő és kigúnyoló kiadványt. Funkciójánál fogva Egeresi simán leállíthatta volna a nyomtatását. Nem tette. A délvidéki magyarok szenvedése, sőt még a nagyapja tragédiája sem volt neki elegendő, hogy ezt megtegye.  
Balázs Pétert, Magyarország kommunista külügyminiszterét, aki a VMSZ meghívására fél napig rontotta a délvidéki levegőt, az egyik itteni TV riporter megkérdezte, mit gondol a fenti témáról. A vén bolsevik szó szerint a következőt nyilatkozta:
„A magyar részről az újvidéki vérengzésekkel kapcsolatban megtörtént az őszínte bűnbánó feltárás, hála Cseres Tibor kitűnő munkájának. Tehát jó lelkiismerettel tudjuk kezdeményezni, hogy a másik fél is tárja fel ami itt 1944/45-ben a magyarok ellen történt. Én nagyon szeretném a kettőt nem függetleníteni egymástól, hiszen okságtól is összefüggtek. Alaposan feltárni és ha most hazamegyünk, akkor megnézzük, hogy kiket lehetne bevonni ebbe a  munkába, milyen formában, konferenciákkal, kiadványokkal, publikációkkal, műsorokkal, hogy lehet tovább vinni a témát, hogy egy megnyugtató megoldáshoz eljussunk, mert anélkül nem lesz vége és nem tudjuk a könyvespolcra helyezni és a történelemhez sorolni”. (a lektorálás nélküli szörnyű idézet vége)
Finoman fogalmazva: vagy a Balázs hülye vagy minket néz hülyének? A magyar bűnbánás, az újvidéki razzia és a magyarok tömeges likvidálásának kiegyenlítése, a megnyugtató megoldás keresése (magyarán: felejtse el mindenki mi történt)... Ezekkel a gondolatokkal tarkította hétköznapjainkat a Magyar Köztársaság külügyminisztere. Sokadszor leszögezhetjük: a csonkaországi hatalmi politikai garnitúrának a délvidéki magyarok a háta közepére sem hiányoznak. Ők sem nekünk.

 

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

E-mail cím (kötelező)

Weblap

Kérek értesítést a következő hozzászólásokról

Frissítés

Küldés (Ctrl+Enter)

Mégse